Zene a konyhabútorok közt

A zene mindig is nagyon fontos eleme volt az életemnek. Gyerekkorom óta magam formálom a zenei ízlésemet, stílusomat.  Szerencsére most már elég idős vagyok ahhoz, hogy azt mondhassam magamról, hogy már minden stílushoz volt szerencsém, és biztosan el tudom dönteni, hogy mi az, ami valóban tetszik, amit teljesen át tudok élni.

12 évesen megkaptam unokabátyám régi akusztikus gitárját, azóta arra törekszem, hogy a zenét ne csak én élvezhessem, hanem mások számára is élvezhetővé tegyem. Makacsságomból és önfejűségemből adódóan viszont soha nem voltam hajlandó tanárhoz járni, ezért autodidakta módon igyekeztem mindig megtanulni a fő akkordokat, illetve kedvenc számaim eljátszását az elejétől a végéig. A szüleim szerint ezek általában konyhabútorok csörömpölésének hangoztak, de én továbbra is kitartóan igyekeztem, hogy minél hamarabb zenésszé válhassak. Nagyjából két évembe telt, mire rájöttem, hogy a gitár nem az én hangszerem, ezért már kisebb lelkesedéssel álltam a tanuláshoz. Ezt követően sem akartam feladni az álmomat, így elkezdtem bővíteni a zenei ismereteimet és kutatni azt a műfajt, ahol tudom érvényesíteni az adottságaimat. Szerencsére hamar kiderült, ha gitározni nem is tudok a legszebben, és a tiszta hangon éneklés sem kifejezetten mondható az erősségemnek, akkor is még lehetőségem van az underground metal és hard core műfajokban énekesi karriert építeni.

Nagyjából 18 éves koromra tehető az első komolyabb próbálkozásom. A barátaim együtteséből az énekes kiszállt, mert a saját kreatív ügynökségével akart foglalkozni minden idejében. Nem vethetünk rá ezért követ, hiszen olyan neves megbízói voltak, mint például a konyhabutorom.hu.

Kisebb-nagyobb nehézségek árán, de sikerült elfogadtatnom a fiúkkal, hogy egyedüli lányként nekem is ugyanakkora beleszólásom legyen az együttes életébe, és így hamar el is kezdhettem énekesi pályafutásom, ami akkor sajnos nem tartott sokáig egy csúnya hangszálgyulladás miatt.

Amint felgyógyultam, keresgélni kezdtem a lehetőségeket, hogy hogyan tudnám tovább folytatni a pályafutásomat. Sajnos a volt párom ebben olyannyira nem támogatott, hogy kijelentette, hogy a nőnek nem a színpadon, hanem a konyhabútorok közt van a helye. Akkor azt hittem, hogy ebben lehet némi igazság, de aztán hamar rájöttem, hogy a mi életünknek nincs jövője. Ő mindig is inkább a vízparti nyaralásokat  szerette, én pedig szinte belebetegedtem, ha ki kellett hagynom az ő nyaralásai miatt a kedvenc zenei fesztiváljaimat.

Később aztán elváltak útjaink, így a továbbiakban mindenki azt csinálhatta, amit igazán szeret, és amihez igazán ért. Azóta biztosan megtalálta ő is álmai nőjét, aki a világot jelentő deszkák helyett a poros konyhabútorokat választja inkább.

Hatalmas szerencsémnek köszönhetően azonban én is megtaláltam álmaim férfijét, aki nem csak, hogy támogat és szurkol, hogy megvalósíthassam az álmaimat, hanem még a konyhabútorok közt is segít eligazodni, és ha nekem nincs időm, vagy kedvem, akkor a házimunkában ugyanúgy kiveszi a részét, ahogy én. Ő is zenél, és tudja milyen az, amikor a munkahelyedről rohansz haza, hogy még a zenekari próbák, vagy esetleg koncertek előtt összedobhass valamit vacsorára és másnapi ebédre valónak. Általában sikerül megosztanunk a főzést és a takarítást, így a munka és az együtteseink mellett még egymásra is marad egy kevés időnk. Olykor vicces kép tárulna egy hozzánk látogató ember elé, ahogy például a konyha takarítás közben a bútorok ajtaival és mindenféle eszközökkel csörömpölünk, kicsit feldobva a szürke hétköznapi feladatokat.

Jó dolognak tartom, ha az ember a párjával nem csak kiegészíti egymást, hanem azonos dolgok iránt érdeklődik, osztozik a hobbiján, barátain miközben meghagyja a másiknak a szükséges személyes teret. Persze nagyon nehéz az egyensúlyt megtalálni, de ha az egyik közös nevező a zene, akkor az nagy segítségre lehet ebben. Mi a kiváltságosok közé tartozunk, hogy ez megadatott nekünk, és remélem a továbbiakban is együtt írhatjuk életünk kottáját.