Az ablakszigetelés befejeztével végre elkészült a saját stúdióm!

Nem gondoltam volna sosem, hogy egyszer egy napon addig jutok el, hogy zenészként már a saját stúdiómat fogom építeni és tervezgetni és most valósággá vált! álmodozó fiatal kissrácként az ember mindig nagyra vágyik, de azt ritkán tartja elképzelhetőnek, hogy az alapvető tervet olyan szinten sikerül túlteljesítenie, hogy nem csupán a sikerrel,  de a pénzügyekkel is ilyen szinten mély barátságot tudjon kötni.

Persze mindez nem volt igazán előre látható, hogy őszinte legyek. Lassan már a 20 éves évfordulója is kezd eltávolodni annak, hogy a pályán vagyok és természetesen nem árulok el azzal különösebben nagy titkot, ha azt mondom, hogy eleinte ennek nem sok jele volt. Örültünk ha megtudtuk venni a megfelelőnek tűnő hangszereink után gyártott, leegyszerűsített verzióját majd sok-sok napot és hetet, sőt hónapot töltöttünk el a próbateremben és a stúdióban, hogy mindezt készre, hallgathatóra és számunkra is használhatóvá pofozzuk. Ekkor még nem igazán ragaszkodtunk ahhoz, hogy a dolgaink száz százalékban hozzák azt a hangzást és profi megszólalást, amit elképzeltünk, hisz mindez az akkor rendelkezésünkre álló eszközökkel szinte lehetetlen lett volna. Igyekeztünk sokkal inkább palástolni a pénzügyi hiányosságainkat azzal, hogy a lehető legjobb dalokat írjuk meg, ezzel nem kevés időt eltöltve a produkciós, kreatív munkával és időszakkal. Hogy ez mennyire fizetődött ki, annak most itt van a bizonyítéka!

Eleinte csak koncerteken tudtunk komoly szintet hozni, ezért olyan sokat voltunk úton, hogy szinte el is felejtettük milyen az, amikor az ember áll bent a sokkal sterilebb, mondhatni intimebb körülményeket biztosító és produkáló stúdióban és várja, hogy a fülében elinduljon a metronóm és ezzel együtt a felvétel. Hogy őszinte legyek kissé féltem is ettől. Annyit játszottunk élőben, ahol inkább az érzelmek és a közönségtől kapott energia dominál, hogy nem igazán tudtam magamat elképzelni, hogy egy minden apró részletet tökéletesen rögzítő, csúcstechnológiás stúdióban ülve koncentrálok arra, hogy még a legkisebb rezgések, kézmozdulatok is a helyükön legyenek. Elsősorban mint gitáros jelentett ez eleinte kihívást, énekesként egy magasabb képzettséggel bírok, ami megkönnyítette a felvételeket, sőt kimondottan szerettem ezt a részét a dolognak. Idővel aztán a gitártudásom is hozzáfejlődött a többihez és egyre otthonosabban mozogtam ebben a nem kicsit embert próbáló helyzetben is. Nem könnyű ugyanis az embernek éppen azzal szembesülnie, hogy még milyen rengeteget kell dolgoznia azon, hogy a legközelebbi session alkalmával már úgy szóljon a hangszere a saját kezei által, hogy arra büszke is legyen. Sőt, ebben a közegben nagyon sok ismerősöm, barátom vérzett már el, akik nem voltak elég elszántak ahhoz, hogy egy-egy kevésbé sikeres alkalom után magukra zárják a szobaajtót és tovább tökéletesítsék a tudásukat. Talán ezt tudom a legjobban bánni, hogy olyan sokat vártam mindezzel én is. Eleinte nagyon lustán álltam a gitározáshoz, mintegy majd lesz valahogy, csak az ének legyen rendben. Aztán rá kellett jöjjek, hogy a kettő közti különbség megfojtotta a kreatív energiáimat, hiszen ahogy a torkom repített előre, a kezeim annyira húztak vissza, mintha egy bébivel indulnál egy százméteres sprinten, ahol van esélyed nyerni de csak akkor nyerhetsz ha a kicsi is be totyog veled a célba. Ezért aztán igen hosszú ideig én is inkább azzal törődtem, hogy minél többet tudjak hozzátenni a meglevő kvalitásaimhoz, abban reménykedve, hogy egyszer végre kellő nyugodtsággal fogom tudni mindkettőt csinálni. Felmerült, hogy legyek én a basszeros, mert ott könnyebb azért sumákolni előadás közben ha te vagy a frontember de az ötlet nem fogott meg különösebben, nem tetszett, hogy azért változtassak meg valamit ennyire gyökeresen, mert én nem vagyok elég jó hozzá. Muszáj volt hát egyre jobbá és jobbá válnom a hat húrral is.

Szerencsére ezek az évek mostanra elmúltak, bár ha valamit megtanultam akkor az az, hogy soha nem hagyhatod abba a gyakorlást, mert abban a pillanatban jön valaki, aki jóval elszántabb mint te és azonnal kihasználja, hogy lazsálsz. Muszáj maximalistának lenned ha azt szeretnéd, hogy  egy reggel ne kelljen arra ébredned, hogy valaki más éli a Te álmaidat. Ettől való félelmem pedig mindig belehajszolt abba, hogy keményen gürizzek még ha egy idő után nem is igazán tartották ezt normálisnak, mondván ennyi idő után igazán lazíthatnék már egy kicsit és élvezhetném, hogy sikerült elérnem, amiért már ezer éve hajtok. Talán ez a hozzáállás tartott mindig a víz fölött. Zenésznek lenni manapság nem egy különösen jól jövedelmező dolog, hacsak nem vagy teljesen megszállott és rült ez irányba, e nélkül nem megy.

Idővel persze én is elkezdtem visszavenni a tempóból. Sokan mondják, hogy ha erre a pályára szánod rá magadat, akkor a családról le is mondhatsz, annyi idővel és lemondással jár. Bár mindezzel tisztában voltam, de sosem engedtem el a reményt, hogy egy napon mégis lesz már egy olyan egzisztenciám, ami segít és feljogosít arra, hogy valakit be tudjak engedni az életembe és el is tudjam őt majd őket tartani. Ez szerencsére még viszonylag időben elérkezett az én életemben. Nem mondom, hogy nem lett volna jobb egy kicsit hamarabb megállapodni és lehiggadni, de azért így is el tudok számolni az életemmel gond nélkül. Legalább nem mondhatom azt, hogy nem volt időm élni, mielőtt megállapodtam, ezzel egy igen gyakori negatív jelenséget kiküszöbölve a saját életemből.

Így jutunk hát el oda, hogy már a saját stúdiómat rendezem be, amit egy sokáig csak szimplán bérelt helyiség megvásárlásából alakítottam ki. Pontosabban a korábban bérelt szobákhoz még vásároltam jó párat, így kapva az épületből egy csinos kis szeletet. Nem akartam teljesen megvenni mindent, elvégre még mindig elsősorban zenész vagyok és nem lenne időm és energiám egy komplett épület fenntartására. A lényeg úgyis az, amit ott bent tartok, illetve amit időről-időre oda beújítok. Nagyon izgatottan vágtam neki az átalakításnak. Szerettem volna egy olyan stúdió termet kialakítani, ami tökéletesen én vagyok és ezáltal olyan lehet mint a második otthonom. Szerencsére a vannak olyan kapcsolataim, akik segítettek a kivitelezésben és abban, hogy minden amit elképzeltem , sokszor igencsak vázlatosan meg is tudjon valósulni. Aztán amikor már csak az ablakszigetelés maradt hátra végre hátradőlhettem és azt mondhattam, megépült egy kis bástyája annak a várnak, amit „életnek” hívnak, legalábbis az én esetemben. Azóta már el is kezdtünk dolgozni benne, saját- és más zenekarok anyagait is rögzítem, ezzel azért a nem kis mértékű építési költségeket is sikerül talán egy kicsit visszahozogatni, bár a cél itt messze nem ez volt, de ha már van rá lehetőség, akkor miért is ne? Szóval így állok most és per pillanat őszintén mondhatom, hogy nagyon jól érzem magam a helyzetemben!